Múlik a most, pedig minden a moston múlik

A koronavírus kapcsán nagyon fontos szót ejtenünk arról, hogy ki hogyan készül föl a váratlan helyzetekre.

Nem tudhatjuk, hogy a koronavírus járvány tulajdonképpen végetért-e, megoldódott-e a helyzet a beoltottak számának a növekedésével.

Azt sem tudhatjuk, hogy mikor kerülünk bármilyen okból kifolyólag hasonló helyzetbe, amikor nagyon-nagyon sok ember nem tudja a munkáját végezni, és anyagilag rendkívül nehéz helyzetbe kerül, akár a családjával együtt. 

A koronavírust megelőzően is úgy gondoltam: rengeteg ember egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy bármilyen megtakarítással rendelkezzen, hanem csak él a mának.

Egyébként ez a mondás nem így hangzana eredetileg, hogy carpe diem - élj a mának, hanem a magyar fordítás helyesen úgy szólna: hogy élj a mában. (A szó szerinti fordítás: Ragadd meg a napot!) Ez pedig azt jelenti, hogy az ember annyira a jelenben van, hogy fel tudja mérni, a jövőben milyen események fordulhatnak elő és így a mában fel tud ezekre előre készülni. 

Hogy mire gondolok? Vegyük például a korábban Nagy Ő-ként elhíresült Molnár Anikót, aki - mint arról az interneten szereztem tudomást - sminktetoválóként dolgozik és amikor idén tavasszal bekövetkezett a zárás és ő sem végezhette a munkáját, akkor rendkívül nehéz helyzetbe került, hiszen csak egy egészen minimális kis megtakarítása volt és nagyon aggódott azért, hogy saját magát és a háziállatait hogyan fogja fenntartani, ha hosszabb ideig tart a lockdown.

Vagy például Csala Zsuzsa jut az eszembe és a - többek között - Lópici Gáspárként is méltán ismert Szilágyi István, akik annak idején, amikor még ünnepelt színészek voltak, nem gondoltak arra, hogy később, idős, beteg korukban vajon milyen nyugdíjat fognak kapni. Valószínűleg megzavarta a tisztánlátásukat a fénykorukban megkeresett sok pénz és - feltételezem - arra számítottak, hogy bár minimális adót és nyugdíjjárulékot fizettek, majd jó nyugdíjat fognak kapni, mint pl. a nemzet színészei.

Azonban csalódniuk kellett, mert nyilván a befizetéseik után kapták a nyugdíjukat, így kényszerült például Csala Zsuzsa a reklámarca lenni egy fogyasztó teának, illetve Szilágyi István a feleségével és a fiával együtt rendkívül nyomorúságos körülmények között élt 2020-ban bekövetkezett haláláig.

Ő maga azt mondta: "Engem sosem érdekelt a pénz, gazdagság és hírnév. A művészetnek adtam az életem, és mindig csak az érdekelt, hogy menyire jó egy darab, amiben játszom."

Később, sajnos, ennek sokáig itta a levét.

Külföldi példákat is lehetne hozni, de feleslegesnek érzem.

A lényeg voltaképpen az, hogy az ember nagyon nehezen képes beleképzeli magát a saját jövőjébe, pláne úgy, hogy azt is figyelembe veszi, milyen - akár negatív - események befolyásolhatják azt. Az embereknek nagy többsége arra gondol, hogy a balesetek, betegségek, munkahelyi elbocsátások és egyéb rossz dolgok, mondjuk a súlyos gyerekbetegségek, nem az ő gyermekével, gyermekeivel fordul majd elő, és a többi rossz sem velük történik, hanem valaki mással.

De hát ugye, a szomszédomnak én vagyok a valaki más, nekem meg a szomszédom a valaki más, tehát velem is bármikor előfordulhat bármi, ugyanúgy, mint bárkivel és mégsem készülünk fel a jövőre, pláne nem a rossz kimenetelű jövőre.

Emlékeztek például a Vissza a jövőbe sorozatra? A nyolcvanas években forgatták. Marty Mcfly (Michael J. Fox) és Emmett Brown (Christopher Lloyd) volt a két főszereplő. Az Emett Brown nevű tudós feltalálta az időgépet, elutazott a jövőbe és azt tapasztalta hogy a barátjának, Marty Mcfly-nak és az ő családjának az élete nagyon rossz irányban alakult, ezért szólt Martynak és elutaztak a jövőbe, hogy helyrehozzák a hibákat, ami aztán végül összejött a 3 rész alatt. 

Azonban nekünk most magunkat kellene ugyanígy elképzelnünk, hogy előre megyünk a jövőbe: 10, 20, 30, 40 év múlva mi az, ami ránk vár, mire számíthatunk?

Például 30 év múlva békés, boldog öregkorban élünk, az unokáinknak átadjuk például a pénzről, megtakarításról megszerzett tudásunkat, a jó anyagi egzisztenciát vagy pedig ott állunk a boltban és azon tanakodtunk a kis aprókat a tenyerünkben szorongatva: megengedhetjük-e magunknak hogy 10 dekagramm párizsit vásároljunk, mondjuk erre a hétre.

Fel kellene merüljön mindenkiben, hogy az előre eltervezett élete - már ha egyáltalán eltervezi az ember előre az életét, mert a legtöbben nem is terveznek meg előre semmit, hanem "ahogy esik úgy puffan" alapon élik az életüket - de tegyük fel, hogy előre elterveztük az életünket és valami akadály közbejön, bármilyen formában, akkor nem biztos, hogy végre tudjuk hajtani az előre eldöntött tervet és akkor lehet, hogy ott fogunk állni a kis párizsival...

Szóval üljünk be a képzeletbeli az időgépünkbe, utazunk vissza a mostba és tegyük meg azokat a lépéseket, amelyekkel, amikor oda jutunk majd időgép nélkül, már életünk előrehaladtával, ne ennek a párizsis képek az eredetijével találjuk magunkat szembe. Ugyanúgy, mint a ahogy a híres embereknek is gondoskodniuk kell időskori önmagukról, mindenkinek felelőssége saját magával és a gyermekeivel szemben egyaránt, ha nincsen gyermeke, akkor saját magával szemben fokozottan, hogy a mában éljen és itt a mában tegyen magáért, tegyen azért, hogy ha legközelebb hasonló helyzetben kerülünk, mint most a korona járvány okán, akkor ne kelljen kétségbeesni, hanem legyen megtakarítás, legyen félretett pénz, amihez hozzá tudunk nyúlni, biztonságban érezhessük magunkat anyagilag öt év múlva, 10 év múlva, vagy akár 30 év múlva és ne csak magunkat érezhessük biztonságban, hanem a családunkat is.

Az áltagosnál jómódúbb nyugdíjjas életet szeretnél?

Készen állsz arra, hogy halogatás helyett félretegyél, arra az esetre, ha ismét beüt a ménkű?

Ha bármelyik kérdésre IGEN a válaszod, akkor jelentkezz DÍJMENTES TERVEZÉSre!